Könczöl Miklós (MTA TK Jogtudományi Intézet) írása
2019. május 28.
Jelenlegi kutatásaimban a politikai részvétel és képviselet határterületeivel foglalkozom, különösen a jövő nemzedékek jogaival és a gyermekek választójogával. Mindezek túlnyomórészt gyakorlati-technikai problémaként jelennek meg a politikai és alkotmányjogi vitákban, ugyanakkor fontos elméleti alapkérdéseket is fölvetnek. Célom az utóbbiak minél pontosabb megfogalmazása, a válaszlehetőségek számbavétele és értékelése, a gyakorlati következményekre is tekintettel.
Az elméleti kérdések tisztázása azért fontos, mert lehetővé teszi a praktikus jogi és politikai megoldások koherenciájának vizsgálatát. Ez utóbbit pedig azért tartom lényegesnek, mert a demokratikus politika és a joguralom keretei közt a döntési eljárásoknak és a részvételi jogoknak olyan rendszert kell alkotniuk, amely egyszerre teszi lehetővé az érintettek minél szélesebb körű részvételét és a lehető leginkább megalapozott döntéseket.
A gyermekek részvételét illetően a közelmúltban a magyar alkotmányjogi szakirodalomban (és kisebb visszhanggal a politikai napirenden) is megjelent az az elképzelés, amely egyfajta „képviseleti választójog” megvalósításaként többletszavazatot juttatna a szülőknek. Emellett az alkotmányjogi reform mellett alapvetően kétféle érvet szokás fölhozni:
Egyrészt a szülők többletszavazata orvosolna egy életkorhoz kötődő diszkriminációt, hiszen így azok az állampolgárok is szavazathoz jutnának, legalább közvetetten, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy maguk adják le a voksukat.
Másrészt a szülők többletszavazata jobb döntéseket eredményezne például a gazdasági, környezeti, vagy demográfiai fenntarthatóság szempontjából, mivel így megnőne az érdekérvényesítő ereje egy olyan csoportnak, amely – gyermekei révén – jobban odafigyel a döntések közép- és hosszú távú következményeire.
A kétféle érv két kérdést vet föl: az egyik, hogy a szülők „képviselői szavazata” csakugyan megoldaná-e az életkori diszkrimináció problémáját; a másik pedig, hogy a szülői többletszavazatoktól várhatunk-e kevésbé szűklátókörű döntéseket.
Az első kérdéssel kapcsolatban nyilvánvalónak látszik, hogy a diszkrimináció jogi értelemben nem szűnik meg, hiszen a gyermekek továbbra sem szavazhatnának. A reformelképzelés támogatói erre általában azt válaszolják, hogy a választójog értelme az érdekképviselethez jutás lehetősége, s a szülők – akik bizonyára a legjobban ismerik gyermekük érdekét és a leginkább hajlandóak érvényre jutattni azt – a legalkalmasabbak ennek közvetítésére. A gyermekek diszkriminációja tehát az érdekeik képviselete terén szűnne meg.
Ez el is vezet a második kérdéshez, tehát hogy alkalmas-e a szülői „képviselet” a hosszabb távú szempontok hangsúlyosabbá tételére a politikai döntéshozatalban. Fontos ugyanis látnunk, hogy itt nem az egyes gyermekek egyéni érdekeinek a megjelenítéséről van szó (erre többnyire tényleg a szülők a legalkalmasabbak), hanem egy bizonyos korú állampolgárok csoportjának a közös érdekeiről, például arról, hogy felnőve ők is hasonló környezeti, pénzügyi, stb. erőforrásokkal rendelkezhessenek majd, mint a jelenleg szavazattal rendelkezők. Ez a fajta érdekképviselet tehát nem személyes érdekekre irányul, s ezért nem is azok ismeretét, hanem a döntések társadalmi vagy akár globális szintű következményeinek a mérlegelését igényli. Ezen a téren a szülők valószínűleg nem rendelkeznek nagyobb kompetenciával, mint az átlagpolgár.
Mégis: ha nem mondhatjuk is, hogy a szülők hozzáértése meghaladja a többi szavazóét a gyermekek érdekei tekintetében, azt talán föltételezhetjük, hogy generációs szempontból önzetlenebbek, mint azok, akiknek nincsenek gyermekeik. Ez a föltevés azonban több szempontból is félrevezető volna. Egyrészt nem vesz tudomást arról, hogy a kiskorú gyermeket nem nevelő állampolgárok is rendelkezhetnek – akár rokoni vagy baráti kapcsolatok, vagy személyes érzékenységük révén – kellő motivációval arra, hogy figyelembe vegyék a náluk fiatalabbak érdekeit. Másrészt figyelmen kívül hagyja, hogy sokszor éppen a gyermeket nevelők azok, akik – a gyermeknevelés anyagi terhei miatt – nem engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak a rövid távon kínálkozó haszonról a hosszabb távú fenntarthatóság kedvéért.
Végül egy morális és egy gyakorlati természetű ellenvetés is megfogalmazható a gyermekekre hivatkozva adott szülői többletszavazatokkal szemben. Ami az előbbit illeti, a föntiekből látszik, hogy a reformjavaslat az önzetlenség kérdését a családi állapotra vezeti vissza, és nem föltételezi, hogy a politikai közösség tagjai egyenlő mértékben képesek az „önzetlen” mérlegelésre. Ez a polgárok egyenlősége szempontjából aggályosnak látszik. Ha viszont igaz, abból következik a gyakorlati ellenvetés. Jelenleg ugyanis nincs jele annak, hogy a választópolgárok generációs hovatartozásuk alapján szavaznának. A szülői többletszavazatok jelentette diszkrimináció azonban arra késztetheti a gyermekteleneket, s ezáltal a szavazatokért versengő politikusokat is, hogy döntéseiknél előtérbe helyezzék a családi állapot kérdését – ami éppen ellenkező eredményt hozna, mint amit a javaslat támogatói föltételeznek.
A fönti megfontolásokat mérlegre téve úgy látom, hogy sem önmagában a többletszavazatok, sem kifejezetten a szülők képviselői tevékenysége mellett nem szólnak kellően erős érvek. Járhatóbbnak látom azt az utat, amely a gyermekek személyes részvételének változatos formáin keresztül vezet egyrészt az érdekeik fokozottabb figyelembevételéhez, másrészt a politikai nevelés alapvető céljához, ti. hogy a polgárokban kialakuljon a felelős döntéshozatal képessége és készsége. Ez utóbbi téren jelenleg az ifjúsági parlamentek és a többkamarás törvényhozás kínálta lehetőségeket vizsgálom.
A témával kapcsolatos legutóbbi közlemények:
A „családi választójog” és a választójogi képviselet két lehetséges értelme. Politikatudományi Szemle 27/4 (2018), 42–59.
How to Rejuvenate European Decision-making? Central and Eastern European Legal Studies 2018/2, 191–210.