Elment Ilyés Zoltán, a mezsgyevilágok vándora

Ilyés Zoltán szellemi öröksége a mezsgyevilágok etnográfiai és geográfiai – vagy ahogyan a két diszciplína határán álló területet maga is nevezni szerette: kultúrgeográfiai –megismeréséből származik. A kulturális kontaktusok és interferenciák egyéni és közösségi tapasztalatait módszeres és alázatos munkával tárta fel, amely alázat nemcsak a hozzá közel álló köztes identitású hétköznapi emberekre, hanem az egymással tusakodó nemzeti elitekre és az etnopolitikai vállalkozókra is kiterjedt.

A társadalomtudós legnagyobb bölcsessége, ha a tárgya iránti személyes elkötelezettségét humorral, öniróniával, a szellemességet pedig a megismerésbe vetett hitével tudja korlátozni. Ezt Ilyés Zolitól tanulhattuk meg, aki ugyan szemünk láttára olykor maga is bele-belecsuklott erőfeszítéseibe, de nem veszítette szem elől azt a pontot, ahol ez az igen kényes egyensúly létrehozható. Mint ahogyan azt a perspektívát sem, amely értelmet ad az erőfeszítéseknek: a sajátosan közép-európai színezetű humanizmust és a munkáskörnyezetből táplálkozó szolidaritás- és munka ethoszt.  

Ilyés Zoli Kisebbségkutató Intézetbeli szobájának falán egy évről-évre megismételt zarándoklat részben szakrális, részben szekuláris, sőt egyenesen blaszfémikus képei láthatók. Ezek egy mezsgyevilághoz paradox módon kötődő jelenség – a nemzetiesített zarándoklat – általa gyűjtött tárgyi és képi emlékei. Eddig egy kutatás dokumentumainak láttuk őket. Most már egy életről mesélnek, amelynek a pünkösdi peregrináció (hadd nevezzük így Zoli latin nyelv iránti rokonszenvére való tekintettel) rejtélyes része volt. Az ezeken a tájakon való vándorlásnak most vége lett.

De velünk marad a mezsgyevilágok tudósának emléke és az az intellektuális örökség, aminek legtökéletesebb megfogalmazását Mezsgyevilágok című könyvének bevezetőjében találtuk:

„A szerző mezsgyevilágoknak tekinti azokat a történeti magyar nyelvterület perifériáján elhelyezkedő multietnikus régiókat, illetve településeket, ahol az újkori telepítések, migrációk és asszimilációs folyamatok révén többnyelvű, vegyes kulturális repertoárral, gyakran többes nemzeti lojalitással rendelkező csoportok, közösségek jöttek létre. Így sorolódhat (…) egymás mellé a többnemzetiségű Bánát, a közép-szlovákiai német nyelvsziget, a román pásztormigráció által érintett Csik megyei határszél és a magyar szimpátiájú Szepesség. Ezek a mindenkori nemzetállami identitáskényszereknek és homogenizációs törekvéseknek kitett kisvilágok egyaránt példázzák a nemzetépítés felülről ható mechanizmusait és a lokális közösségek belső identifikációs és elkülönbözési gyakorlatait.

Mecenzéf lokális szinten, a gyimesi „ezeréves határ” már nagyobb léptékben példázza, hogy a helyi megőrző hagyomány és emlékezés, vagy tágabban a nemzeti emlékezetpolitika és a kortárs örökségdiskurzusok miként konstruálnak etnikus és történeti legitimációs tereket. A tanulmányok egy része felvillant olyan örökségeket, történeti affinitásmodelleket és rejtőzködő narratívákat is, amelyek az intézményesített nemzetbeszéd révén jobbára elfedődnek. Olvasatunkban a mindenkori nemzetállamok és nemzeti elitek igyekeznek újraírni vagy elfeledtetni a köztes identitásokat: felülírták a mezsgyék nemritkán egyéni és kisközösségi érdekek vezérelte lojalitásait, többes kötődésit, egyértelmű kiállását, nemzetválasztást és sorsvállalást követeltek."

(Ilyés Zoltán: Mezsgyevilágok. Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencében, Budapest: Lucidus Kiadó, 2008, 7-8)